7. fejezet - Szükségem van rád

És igen itt az újabb fejezet. A rész második fele Eminem szemszögéből írtam. Kövi fejezet valószínű pár nap múlva.
Jó olvasgatást.
L.
                                            ***

Csak sírtam miközben tolták be a liftbe, közbe láttam, hogy Royce beszélget épp az egyik ápolóval. Csak néztem, ahogyan becsukódik a lift ajtaja. Olyan érzésem volt, mintha örökre elhagyna.
 - Hailie! - szólt Royce. - Gyertek menjünk, a 12-es kórterembe viszik. - elindultunk mi is egy másik lifttel. Miközben mentünk felfelé csak jobban és jobban fokozódott bennem az-az érzés, mintha örökre elhagyna. Mikor megérkeztünk a szobába épp Marshall infúzióját rakták be és többi fogalmam sincs mire jó műszert szerelte pár ápoló, miközben az orvos szólított minket.
 - Először is egy kérdést tennék fel. Milyen rokonaik maguk a betegnek? Valami nagyon közeli rokonát esetleg elérhetnénk?- kérdezte, miközben az iratait fogdosta.
 - Én vagyok a legközelebbi, nem vagyok teljes mértékben rokona, de kiskora óta ismerem. Apját nem ismeri ő se, édesanyja elhagyta és testvérei is. További rokonok meghaltak. - mondta Royce.
 - Én a barátnője vagyok, ő pedig az én barátnőm. - mutattam Cheryl-re.
 - Rendben. Először is kérdezném, hogy tudták, hogy drogot fogyasztott pár perccel a baleset előtt?
 - Pár perccel? A baleset előtt velem volt, mikor elment akkor drogozhatta be magát a kocsiban.
 - Maga a barátnője, nem is tudta, hogy drogozik? 
 - Kb. 1 hete ismerem és hivatalosan még nem vagyok a barátnője, épp összevesztünk a hibámból és az én hibámból drogozta be magát. - emeltem fel a hangom, miközben újra könnyeim folytak kifele. Az orvos nem szólt percekig semmit csak az iratait olvasgatta, mikor végre belekezdett.
 - És mi van most vele? Milyen sérülései vannak? - kérdeztem.
 - A fejét beütötte, így kómába került. Más baja nem történt.- hajtotta lefelé fejét.
 - És mikor ébred fel? - vágta rá, Cheryl.
 - Nem tudni. Percek, napok, hónapok akár még évek is lehetnek. - mikor meghallottam ezt a mondatot szívem összeszorult, azt hittem mindjárt összeesek. Könnyeim újból és újból liter számra folytak kifele, odarohantam az ágyhoz, majd megfogtam a kezét.
 - Kérlek! Nem hagyhatsz itt, hiába ismerlek 1 hete vagy több ideje, úgy érzem, mintha már 1000 éve ismernélek. Soha nem éreztem ilyet, nem hagyhatsz itt. - emeltem fel a hangom, miközben Royce megfogott a derekamnál keresztül, felemelt és kivitt a teremből.
 - Engedj el! - üvöltöttem. - Mellette akarok lenni. - veregettem a hátát, miközben sírtam.
 - Így nem mehetsz be hozzá, nem szeretne így látni ezt te is tudod. Nyugodj meg itt kinn és egész végig mellette lehetsz. - nézett a szemembe, de én nem is válaszolva szép csöndbe leültem egy székre. Percekig csak ültem, amikor elindultam az ajtó felé.
 - Még nem vagy nyugodt. - állt meg előttem, Royce.
 - Honnan tudod te azt? - raktam karba a kezem.
 - Feszült vagy.
 - Nem vagyok. - kezdtem el veregetni a mellkasát. - Engedj be!
 - Sétálj egyet. - mutatott a lift felé. Kimentem sétálni egyet, sétálgattam csak a friss levegőn és könnyeimet folytottam vissza. Szemeim kisírtak voltak, úgy néztem ki, mint egy hulla. Nem csodálom, hogy mindenki furán nézett rám. Nem messze a kórháztól megpillantottam egy ékszer üzletet gondoltam bemegyek, hátha találok valamit amit neki adhatnék. Sokáig csak keresgéltem, amikor végre ráakadtam a megfelelő nyakláncra. Egy hosszabb ezüst nyaklánc volt, aminek a végén egy körben egy háromszög volt, nem tudom miért, de ahogyan megláttam kettőnk kapcsolata jutott az eszembe. Megvettem, majd sietősen visszamentem boldogan és higadtan a kórházba.
 - Ááá, már is szebb vagy. - mondta Royce.
 - Most már beengedsz? Vettem neki valamit, mikor felébred szeretném, ha ezt látná meg. 
 - Menj csak. - mosolygott, majd sietősen bementem. Elővettem a táskámból, majd a nyakába raktam. Percekig csak néztem rá, majd nem bírtam tovább nézni a látványt, hogy ott fekszik, majd kimentem.
 - Cheryl? - kérdeztem Royce-tól.
 - Hazament. - remek, a legjobb barátnőm is itt hagyott, de hiszen neki is van saját élete. Este felé járhatott már az idő, amikor kezdtem már elbóbiskolni a széken.
 - Menj haza aludni. - szólt Royce. - Én itt leszek, mikor felébred. - mosolygott egyet, majd elköszöntem tőle és haza felé vettem az irányt.

(Eminem szemszög)
Fáj a fejem, hol vagyok? Kinyitottam a szemem és a plafon köszönt vissza. Pislogtam párat mire végre tisztán láttam, rápillantottam az ablakra, amin kívül korom sötét volt. Éjszaka van, remek. Előre néztem amikor megpillantottam Royce-t, fotelben ült, kezében egy újság, feje jobbra fordítva és folyik nyála, remek látvány volt. Épp egy ápolónő jött befelé.
 - Mr. Marshall, jól van? - kérdezte kedvesen.
 - Mi történt? - vágtam rá.
 - Fenn van? - üvöltötte Royce. - Marshall, végre. Úgy aggódtam érted. - fogta meg a kezem.
 - Jól vagyok. 
 - Szólok az ügyeletes orvosnak. - mondta a nővérke, miközben kifelé vette az irányt.
 - Mi ez a nyakamba? - néztem a nyakamba csüngő nyakláncra.
 - Hailie adta.
 - Hailie? Még is szeret? Kösz, nem kell. - majd megfogtam a nyakláncot és a mellettem lévő kis asztalkára dobtam.
 - Tudsz róla, hogy öngyilkos akartál lenni? Bedrogoztad magad? Leszoktál róla vagy nem? A baleseted, amit saját magadnak okoztál tegnap délelőtt történt, ugye erre még emlékszel? Hailie amit nyomban megtudta a hírt idesietett és igen itt sírt, itt kinn sírt zokogott, remegett. Tudta, hogy nem akarod látni vagy érezte, de ő még is szeretett volna, mert szeret téged. Még hisztirohamot is kapott, miattad. - osztott ki, Royce. Igaza van, sőt teljes mértékben egyetértek vele, de én nem tudom lenyelni azt, hogy lefeküdt Michael-el.